Ákos blogja

A helyzet az, hogy vége lesz, jó, hogy volt, de már nincs értelme. Úgy 2 hónapja jött az infó "két hét múlva mehetsz." Ezt az igazgató közölte. Kiderült, hogy azért, mert jönnek a nyári sérültek, magában ezt gondolhatta: "Menj már, kell a hely!" Az intézeten belül egy egy lábú bottal közlekedtem, de a három lábúval kellett hazmennem, mondván, nem tudnak az egy lábúra receptet adni. Ez is akkora hülyeség. Na mindegy. Az egy lábút megvetettem a gyógytornászommal.

      Mert hogy jár hozzám, hetente háromszor, és mikor elmegy úgy néz ki a pólóm, mintha vizes póló verseny lett volna fiúknak. De ennek az eredménye, hogy már stabilan közlekedek a lakásban bot nélkül. És mostmár bármeddig, bárhova, csak néha a csípőm úgy gondolja, hogy remegnie kell (én nem, de ez nem érdekli), ilyenkor mindenféle közbeavatkozás nélkül remeg. Ekkor kell a bot. Na, nem azért, hogy megverjem vele a csípőmet, mert az fájna. Az egy nagyon instabil helyzet.

      Voltam kontrollon az OORI-ban, nov. 12-én, majd voltam kontrollon a Péterffy Sándor utcai kórházban, ott voltam az OORI előtt. Oda jó volt menni két lábon a Péterffybe, mert ugye mikor elkerültem onnan, fekvőbeteg voltam, és nyilván a beszédem is sokkal rosszabb volt. Apám levitt a második emeletre, aztán bekanyarodtunk egy folyosóra, nézem, hogy minek, csak nem akar az intenzívre vinni? Be nem, de az ajtóhoz elmentünk, hogy lássam elvileg, honnan indultam, de nekem nagyon rossz érzés volt. Sokan felismertek, még az adminisztrátor is, mosolyogtam, meg beszélgettünk, mintha ezer éves ismerősök lennénk, de magamban ezt gondoltam: "Te meg ki vagy?" Persze, sokakat felismertem, de ami megdöbbentett, hogy mindenki emlékezett rám.

      Szóval kint vagyok végre, ennek a blognak meg már nincs értelme. A sajátomat írom sűrűn (csakos.blogol.hu), de mivel ez nem az enyém, nem az én jelszavam, nem tudok vele foglalkozni. Úgyhogy több bejegyzés itt nem lesz. Sziasztok!

Bizony. Megvan az időpont, amit meg kell jegyezni. Június 5. Szóval. Mivel pünkösd van (ha nem tudnátok), ezért hétfőn nem kell az OORI-ban dekkolni. Tehát csak négy napot kell kibírnom. Aztán lehet, hogy nem egy hónapig kell kibírnotok, hanem öt teljes hétig. Jobbnál jobb hírek. Valószínüleg gondolkoztok rajta, miért betűvel írom a számokat. Azon egyszerű oknál fogva, mert így hosszabb a bejegyzés.
  Sikeresen felborúltam a kocsival hátra, mert egy szemét küszöb nem engedett át. Csak látszólag nincs lelkük, amúgy náluk szemetebb dolog nincsen. A reggeli fürdésnél meg megszólaltam, hogy a seggem, vagyis a fenekem még szappanos. Kár volt. Ahogy felálltam, elforgattam a csapot. És nem a hideg irányába. Az a nagy kérdés, hogy mikor üvöltöttem nagyobbat, akkor amikor felborúltam, vagy akkor, mikor leforráztam a fenekem (ez különbenis hosszabb szó, mint a segg)? Nem is tudtam, hogy ekkorát tudok üvölteni. Még egészségesen sem. De úgy tűnik, a szükség nagy úr. Ha kell üvölteni, akkor kell üvölteni. Ez a mai bölcsességem.
 Volt egy olyan szobatársam, hogy Várkonyi András. Őt pénteken végleg elvitték (hál' égnek). Tök fiatal volt a maga 62 évével. És nagyon hiszékeny. Simán elhitte, hogy dr. Csikós Ákos, ügyvéd vagyok (ló nélkül). Van egy hat éves gyerekem, akit Odüsszeusznak hívnak. Úgyhogy innentől a megszólításom: ügyvéd úr. Őt hidegen hagyta, hogy fogat mosok, neki pisilnie kellett. Hát bejött, és pisilt. Csak meggátoltam abban, hogy kezet mosson. Úgyhogy megvártam, hogy elvégezze a dolgát, és kigurultam. Ő meg visszament kezet mosni. Egyszer délelőtt 11-kor kérdezte, hogy kikészítheti-e holnapra a ruhát, és mehet-e vacsorázni. Ő 25 éve beteg, és semmit nem javult. De akkor sem hiszem, hogy 25 éve délelőtt 11-kor vacsoráztak. Lehet, hogy igaza van: a dolgokat nem lehet elég korán elkezdeni.
 

A jelszó őre, és a jelszókérő csatájának első felvonásában a jelszókérő (Én) nyert. Izzasztó volt. Mármint a csata. Nem akarom apám becsmérelni, és nem is annak szánom: ő is és Lilla is kipécézte ahogy beszélek. Lehet, hogy van valami közük egymáshoz. Állitólag vicces. Bár ilyenkor nem tudom, hogy azon röhögnek, ahogy beszélek, vagy azon, hogy Csekő Ákos vagyok. Bár az utóbbit kizárom, azt maximum csak irigyelni lehet. Amúgy apám feltett egy érdekes kérdést: minek kell annyit szenvednie? Én persze megváltoztattam a kérdés személyét: minek kell annyit szenvednem? És most jön a blog interaktív része: tud valaki erre választ?
  A cím nem véletlen. Haza leszek küldve egy hónapra. Na persze nem úgy kell elképzelni, hogy mondjuk júniusra hazaengednek. Hanem, mikor hazaengednek, onnantól számítva négy hét. Előszőr azt mondtam apának (mert jövő héten megy be, szerdán, ekkor derűl ki, hogy mikor mehetek), hogy nem megyek, de másnapra megváltozott a véleményem. Gyorsan, mi? És majd az egy hónap után más kórteremben leszek. És ez akkora luxus, amit nem lehet kihagyni. Egyszóval kiveszem a megérdemelt szabadságom. Más szobatársak, más fürdető, tiszta Hawaii. Bár a rossz része, hogy más gyógytornász. Mondjuk mindegy, mert (meglepő módon) mindenkivel jóban vagyok, és mindenkit ismerek. Akkor lesznek nagy csaták a jelszóörző és a jelszókérő között. Mindegy, van egy saját blogom. Hehe.
 

Ha már apám nem ír, megteszem én. Örültem ennek a blognak, de mindezt átélni. Te jó ég. A lényeg, hogy mostmár relatíve jól vagyok. Gyakran mondják, hogy hős vagyok. Minden hétvégén itthon vagyok, de az elmúlt 2 hétvégén nem voltam itthon. Ennél unalmasabbat el se lehet képzelni. Amúgy ez nem a reklám helye, de van egy saját blogom: csakos.blogol.hu . Vannak új szobatársak, meg egy csomót fejlődtem, de apa ezekről nem ír, ő inkább kint volt Svájcban, a hoki VBn. Ahova eredetileg együtt mentünk volna, de közbeszólt a sors... Azóta tudok cipőt kötni, minden dolgom elintézem, amit a WC-ben kell, lépcsőzni. Amúgy nektek mindennapi, de nekem hatalmas öröm volt: amikor állva végeztem a kis dolgom (remélem elég diplomatikus voltam). A szobatársaimról... Volt egy néger Nigériából, akinek a társaságát két hétig élvezhettem. Előtte volt Pali nevű, akit átvittek a belgyógyászatra, mert hányingere volt. Előtte volt egy 36 éves, aki fiatalabb(!) volt, mint Pál, ő volt Bölcsics János, aki nem tudta behajlítani a lábát. Volt egy szobatársam (Csonka Gábor), aki meg nem tudta kinyújtani. Ennél egyszerűbb megoldás nincs is: ötvözni kell a kettőt. Van még Hunyadi András, akivel nagyon jóban vagyok. Laukó János, aki 22 éves lesz, és vele is nagyon jóban vagyok. Előttük: Nagy Józsi, Kis Zoli (felhívnám a figyelmet az ellentétre), Cserepkei Ferenc. Az osztályról meg elég sokat mond, hogy volt egy Szilárd nevű, aki diliházban végezte. Volt egy nagyon vallásos egyén, aki nem felejtett el prédikálni. És csak egy valaki fiatalabb nálam. Egy csaj. Zsófi. Ő 16 éves

Most már egy hónapja nem jelentkeztem. Voltak pedig történések. A múlt alkalom óta egy hétvége kívételével mindig otthon voltam. Nagyon jó ez és ilyenkor sokkal jobban megy a heti munka. Fejlődöm is. Már kis segítséggel megyek a járókerettel. Önállóan inézem a kisdolgomat (ez most nagyon diplomatikus volt.) Tehát azt írtamn, hogy egy hétvége kimaradt, na ez volt a legrosszabb. Február közepén két hétig látogatási zárlat volt az intézetben. Nem volt senki aki kaját hozzon, hát elég kemény volt. Ezt aztán feb. 26-án feloldották és a múlt hét végén már otthon voltm, most is itt vagyok és remélem áprilisban hazaengednek végleg. Addig még sokat kell gyógyulnom. Biztosan kell mennem és a kezemet is használni. Sajnos a kezem, még mindig nem az erősségem. A finom mozgások nem mennek, viszont a múlt héten már azzal fogadtam a látogatóimat, hogy ki tudok ülni az ágyból a székre. Szóval nem adom fel a fejlődést. Most megyek vissza az intézetbe és a jövő héten újabb tudományomról fogok beszámolni. Még nem tudom mi lesz az, de majd kitalálom hét közben. Üdv mindenkinek!

Sziasztok olvasók! Nem fogjátok elhunni, mi volt a hétvégén. Kiharcoltam, hogy hazaengedjenek. Otthon voltam 99 nap után! Szerdán jött az első esély, hogy esetleg hazaengednek. Mondtam Lillának és Apának, mire kicsit megijedtek. Persze nem merték azt mondani, hogy ne menjek. Pénteken aztán délután jött Lilla, Ádám és apám és összepakoltak és elvittek haza a hétvégére. Nagyon jó érzés volt. El sem tudom mondani. A saját ágyamban aludtam. Társasoztunk, sőt Ádám kitalálta, hogy menjünk el 3D moziba. Bejutni egy kicsit zűrös volt, de megcsináltuk. Elolvastam a blogomat is. (most először) Apám azt mondja, nekem kell majd  befejezni és lezárni, vagy továbbvinni. Sokat ettem és jól aludtam. Remélem most már minden hétvége így fog telni. Szeretném végre pelenka nélkül tölteni az éjszakákat. A legfontosabb, hogy biztosan tudjak mozogni. Sok még a munka, de sokat csináltam már. Puszi Nektek olvasók, most jól vagyok. Juhhé!

Apám megint lelépett, de én jól elvoltam, így kibírtam a hetet, amíg nem volt itthon. Mindig jön valaki, néha sokan és szerencsére hoznak kaját. Egyre jobban mozgok, az ágyba már bepattanok. (Tegnap ültem hosszú idő után először a WC-n, sikerrel. Juhhééé) Nemsokára már járókerettel is fogok tudni járni. Meg aztán önállóan enni lenne jó. Sokat beszélek, és az a bajom, hogy túl hangosan. Zeng a ház, mondta tegnap az egyik ápoló. Most halkítom magam. Sajnos nem vagytok hajlandók mindig megérteni, amit mondok, így csak kiabálok. Tegnap esett a hó itt, egyelőre nem megyek ki.

Nincsenek túl jókedvű napjaim. Dolgozom a fogalkozásokon, de valahogy mindig nekikeseredek a sorsom miatt. Lassan három hónapja vagyok kórházban és még meddig?? A héten már sokat alldogáltam a gépben. Szeretek kint lenni a székben. Sajnos gondoban vagyok a pisiléssel. Későn szólok, vagy nem merek szólni aztán megvan a baj. Amúgy vadul eszem. Mindent fölfalok csak sokat hozzatok. Jó lenne végre rendesen beszélni, de ez még nem megy túl jól. Majd, ha tudok beszélni kitálalok Nektek. Mindenki megkapja a magáét. Addig meg gyűjtöm a gondolatokat. Már nagyon sok van belőle. A héten Lilla meg Réka kivitt a szabadba, na ezt sem tapasztaltam már egy ideje, milyen friss levegőt szívni.

Megjöttem a Rehabilitációs Intézetbe. Hétfőtől már intenzívebben telnek a napjaim. Képzeljétek itt rodeózok egy tolószékkel. Lábbal hajtom magam. A hely gyönyörű, valami olyan amit filmekben lehet csak látni. Négyen vagyunk egy szobában, de a szobák hatalmasak. Van egy erkélyünk is és kilátunk az erdőbe. Mindenki kedves és segítőkész. A napjaimat a székben töltöm. Továbbra is jól eszem és mindent befalok. Mozgok, mozgok és mozgok. Beszélni is jobban tudok már. Pénteken elvittek egy vizsgálatra, megnézték a szívemet, de nem találtak semmi rosszat. Szerintem biztos itt leszek vagy 6 hétig, persze ma még nem tudni meddig maradok. Rajtam nem múlik majd a gyógyulás. Gondoljatok rám, mert sok erőre van szükségem.

Kedveseim, amíg Ti kint fagyoskodtok, addig én idebenn a jó melegben fekszem. Nem történik sokminden, persze azért van fejlődés. A mi a legfontosabb: Hétfőtől már ne itt keressetek, metrt megyek a rehabilitációs intézetbe. Sokat fogok tornászni és rámfér egy logopédus is, de innen  kimegyek. Ha jobban belegondolok október 31 óta ez az otthonom, már egészen megszoktam. Meg lehet ezt szokni? Szóval készülök a költözésre. A héten viszont olyan történt velem, ami már régen. Lábra állítottak és sétáltam (na ez mondjuk túlzás). Szóval elmentem a szomszéd kórteremig meg vissza. Amúgy az ágyam mellett van egy fotel és abban szoktam üldögélni. Már ez is jól megy. A fejemet kicsit nehéz tartani, de egyre jobb ez is. Továbbra is jól eszem, tele vagyok bizakodással. Így dec 12-én jöttem erre az osztályra és jan 12-én megyek a rehabilitációra. Azt mondják 4-6 hét lesz az, majd meglátjuk. Talán márciusban otthon leszek, de jó volna!

Tehát eljött az Újév és én még mindig a kórházban vagyok. Hétfőn volt egy megbeszélés, ami után kiderült, hogy jan. 5-én néz meg a Rehab Intézet egyik főorvosa. Ekkor talán kiderül, hogy mikor kerülök át oda. Én folyamatosan jól eszem és próbálok készülni a vizitre. Ma hangos "Boldog Újévet" köszöntéssel fogadtam ápolóimat. Ezt kívánom minden kedves olavsómnak és látogatómnak is. Barbi és Evelyn feldíszítették az ágyamat és nagyon szilveszteri hangulatot teremtettek. Ma lencse volt ebédre, amit megettem, de délután Viktoréknak elmondtam, hogy nem volt jó. Apám persze belémtömte. Nem baj ezen is túl leszek és kijövök innen. 2009 a gyógyulás és rehabilitáció éve nekem. Üdv Mindenkinek.

Elmúlt a karácsony. Valahogy most nem sajnálom. Egyre közelebb kerül a szabadulásom az osztályról. Ma reggel már a kórházi kaját is benyomtam (nyomta apám a számba). Kenyeret majszoltam. (két hónapja nem volt ilyen) Sokat eszem, de azt mondják, hogy híznom kell. Na rajtam nem múlik.  Kicsit megszoktam az ágyi létet és úgy hiszem innen is le lehet élni az életet. Minenkit tudok mozgatni a fejmozgásommal. Lesik a gondolataimat. Csak nehogy megváltozzon a helyzet. Állítólag a rehabilitáción nagyon szigorú rend van. Csak már ott tartanék!

Tegnap hiába keresett Apám az őrzőben, átköltöztettek egy kórterembe. Azt mondta az ápoló néni, hogy innen könnyebben visznek fürdetni. Nem tudom ez van-e mögötte, de új helyen vagyok. Fogjuk fel úgy, hogy már megint egy lépéssel kíjebb a kórházból. Tegnap bent volt Barbi, aztán Apa és délután később Lilla és Ádám. Mindenki hoz valami ételt és én becsületesen eszem. Tornászom is. Azt mondta az ápoló néni, hogy januárban már átvesz a rehabilitáció. Remélem gyorsan eljön ez is. Amúgy beszélek is, de csak szavakat tudok kipréselni magamból. Most egy hete sikerült először valamit mondani hetek után, Azt hiszem ezt is gyakorolni kell. Legyetek jók, egyetek helyettem is a bejgliből. MAjd bepótolom az adagot jövőre.

Sziasztok Látogatók!

Ma van a szülinapom és egyben a legrövidebb nap az évben. Ajándékképpen reggel kivették az orromból az etetőcsövet és már rendesen kapok kaját. Jó, azért annyit nem rágok, így pépes dolgokat eszem, de legalább érzek már ízeket. Mivel Apám nem írt az elmúlt héten - állítólag nem volt itthon - most kell elmondania az összes eseményt. A héten kivették a gégemetszés csövét és befoltozták a lukat. Nagyon jó! Azt mondták most már majd beszélni is tudok. Próbálkoztam, és a nővérem szülinapján (csak három nap meg két év van közöttünk) sikerült néhány szót mondanom. Szóval tudok beszélni, de ami most kijön a számon, az vagy suttogás, vagy artikulálatlan szavak. De azért próbálkozom. Azt mondta tegnap az ápoló néni, hogy lusta vagyok, mert nem mozgok. Na ezt is próbálom. Ha itt van Barbi, vagy Lilla, de különösen Ádám (ő a nővérem barátja), akkor tornázom. Kiváncsi vagyok, milyen lenne lábra állni. Bár tudjátok, nem is annyira vagyok ez ügyben érdekelt. Jó itt az ágyban. Megkapok mindent és ennyi.

Szóval 19 éves lettem. Kemény vagyok, mint a hevi metál. Sziasztok

Apám lusta. Pedig történnek velem dolgok csak nem írja meg. A múlt héten mondjuk nem mutattam olyan fejlődést, mint az előzőn. Továbbra is mozog kezem lában, de azért nem tudok fogni meg a mozgásom összehangoltsága, na arról ne beszéljünk.A héten tervrzték, hogy megint megvágnak és beraknak egy gyomorszondát, de ez elmaradt. Hétfőn ott járt nálam egy doktor bácsi, aki a rehabilitációt megbeszélni jött el. Még nem kerülök oda, hála a jelenlegi zűrös helyzetnek. Náluk nincs hely és személyzet, hogy fogadjanak. Jó lenne már önállóan enni, de ez még nem megy. Most hétvégén apával próbáltam nyelni. Volt, hogy működött a dolog. Nem nagyon van kedvem ehhez. Az önálló evés is feltétele a rehabilitációs intézetbe kerülésnek. A végére tartogattam a legfontosabbat. Pénteken kikerültem az intenzív osztályról. Átvittek a Neurológia örzőbe. Képzeljétek ugyanazt az ágyat kaptam, amit a kórházi tartózkodásom elején. Most már többet jöhettek hozzám. Nincs látogatási idő, mindig fogadóképes vagyok. Továbbra is tornázom, olvasok, ha mutatnak valamit. Holnap meg már elkezdem az itteni első miunkanapomat. Iparkodjatok, mert nem akarok sokáig itt maradni.

Öszintén szeretném megköszönni az intenzív osztályon dolgozóknak, hogy olyan szépen ápoltak. Remélem nem okoztam sok bajt és gondot. Köszönöm.

Sziasztok olvasók, remélem vagytok egynél többen. Ma sem volt semmi különös, dög unalom, de én bírom. Ja még tegnapról egy dolog. Az ápoló azt mondta, hogy valami seb van a hátamon. Oldalra kell fordulni, ami nekem nem tetszett. A gégémból kiálló műanyag beszorult a bal kezemnél és fájt. Aztán kicsit visszafordítottak és jobb lett. Amúgy mennek a mutatványaim folyamatosan. Ma reggel sem volt semmi, de estére belázasodtam A fene tudja mi volt ez, azt mondják, hogy az idő is befolyásolja. Talán megéreztem a kinti szelet. Persze nem éreztem csak úgy képletesen. Nem voltam este nagyon közlékeny, majd talán holnap. Most azt várom, hogy végre megkapjam a pocimba a csövet. Aztán biztosan belázasodok és nem leszek jól, csak vágjanak már mégegyet. Ezek a dokik imádnak vágni.

Apám eltünt két napra, de a lányok maradtak. Jönnek rendesen. Nagyon jó egyik kezemmmel Barbit a másikkal Lillát fogni. Nekem ez jutott, örülök neki. Majd kijutok innen előbb-.. vagy még előbb. Már tudok mosolyogni is és nyelvet is öltöttem a körülöttem állókra. Ezt neked világ. Nem tudtok visszafogni, mert gyógyulok ezerrel, ahogy az egyik ápoló szokta mondani. Ádám is jön hozzám és dolgoztat. A lábammal akkorát rúgok, hogy ihaj. A kezemet is csapkodom jobbra, balra. Most az az ábra, hogy valami szondát raknak a pocimba előbb-utóbb és azon keresztül fognak etetni. A mellettem fekvő Zsoltnak már berakták, de belázasodott. Azt nem is mondtam, hogy már nincs kötés a fejemen és mindenfelé varrófonalak lógnak belőlem. Egyszer majd azokat is kiveszik. Írjatok Nekem, ha van kedvetek, előbb .. úgyis válaszolok Nektek én magam.

Ma megint belehúztam. Reggel Apám jött be elsőként és kicsit mutogattam, hogy mennyire erős vagyok. Rendre lenyomtam a jobbkezemet. Aztán átment baloldalra és én megpróbáltam ugyanazt. Örömmel vette észre, hogy megindul a bal vállam és van valami mozgás. Aztán jött Lilla és Barbi is és Lillának megszorítottam a bal kezemmel a kezét. Mindenki örült. Így fogok meggyógyulni és megyek előre. Vigyázzatok, mert jön a bal!

Ma reggel is voltak ketten nálam. A fejemen már nincs nagy kötés csak egy kis csík. A hajam elég bizarr. Azt mondta Barbi, hogy majd kinő. Neki persze könnyű. Most már nincs semmilyen cső  a számban. Az orromon keresztül kapom a kaját. Hú de gáz ezt leírni. Apám konzultált egy doktornénivel és azt beszélik, hogy valami rehabilitációra lesz szükség. Arra várnak, hogy hova kapok helyet. Lehet, hogy egy hónap is beletelik a várásba. Akkor itt fogok fetrengeni egy hónapig? Na azt aztán nem. Csináljatok valamit!! Délután Lilla volt bent Ádámmal. Tornáztunk, meg bólogattam nekik. A fenének örülnek ennyire, hogy bólogatok. Marha nehéz nekem, de ezek meg örvendeznek. Brrr. Apám állandóan az óráról kérdezett, hogy látom-e meg, hogy szoktam-e nézegetni. Hát szoktam de minek, úgyse múlik az idő.Akkor mára ennyi. Megyek aludni.

Apám elhanyagolt. Nem írt Rólam már néhány napja pedig nagyon igyekszem. Meg persze igyekszenek velem mások is. Hú de jó. Tehát továbbra is fekszem az intenzíven. Egyik nap jó a másik kevésbé. Nem sokminden történik. A hétvége viszont jó volt. Barbi kitalálta, hogy benn marad szombaton délelőtt. Mozgatott, olvastatott, az egyik ápoló meg is jegyezte, hogy kedveli, ha ennyire foglalkoznak a beteggel. Na velem foglalkozva volt. Délutánra kicsit elfáradtam így nem sokat tudott kezdeni velem Lilla meg Apám. De a végre csak sikerült bólintanom egyet. Óriási, egy újabb mozgás. Már csak Barbi volt ott, de neki tartogattam. Másnap már tudtam bólogatni, nemet inteni, a jobb kezemmel folyamatosan csápolok és szorítom a látogatók kezét. Az a fránya bal kéz még nem mozog, de majd arra is koncentrálok. Egyszerre nem megy minden. Legyetek türelemmel. Szóval vasárnap bólogattam. Már forgatni is tudom a fejemet. Azért ez mind nagyon sok energiámat kiveszi. Most hétfő este van és már elmentek a látogatók. Reggel jobb volt, este viszont itt kevésbé voltam formában. Majd azért alkotok még szépeket, csak várjatok. Gyertek hozzám mindig látogatni.

Ma reggel későn jöhettek be a látogatók, de az alatt a pár perc alatt is felmértem, hogy apám rohan valahova. Lilla maradt tovább. Már együtt van a csapat a kóterban. A szülők ismerik egymást és figyelik melyik beteg gyereknél van valami fejlődés. Én ma jól voltam, Már csak egy cső van a számban, azon kapom a papit. Nem tudom milyen az íze, de nem is érdekel. Intettem Lillának, hogy valami felolvasás jót tenne a lelkemnek. Zenét nem nagyon akarok. Apám behozta a kedvenvceimet, de nem tudta nekik örülni. Sok volt a hang. Mjd később élvezem ezeket. Amúgy nincs semmi változás. Kedvesek a nővérek és igyekszem szótfogadni. Délután bent volt Apa meg Lilla aztán Barbi is bejött. Jó volt. Jó lenne hazamenni. Már eleget voltam itt.

Ma nem voltam nagy formában. Reggel kiderült, hogy a herpesz vírusról kialakított jó véleményem mégsem annyira jó. Valszeg nem az okozott nálam kiakadást. Megint nem tudunk semmit. Ma jól lélegzem, mert tegnap kaptam egy gégemetszést. Csak aztán szépen begyógyuljon. Hú gyerekek, egyszer kikerülök innen nagyon berúgok. Megpróbálom nem lefejelni a klotyót. Azt viszont nem tudom mikor lesz ez. Most éppen kitartok, próbálok erőt gyűjteni a jövőre. Szépen lélegezni, ez a fontos.

Eljött bizony ez is. A negyedik hetemet kezdem az intenzíven. Me reggel apám nem jött be, mert valami dolga volt, de délutám nagyon sokan jöttek. Már tegnap este azt mondták apámnak, hogy gégemetszést csinálnak rajtam. Ehhez hozzá kellett járulnia. Na ezt persze megtette. Kicsit ellenkezhetett volna, de az én apám ilyen konformista. Estig sem csináltak semmit, csak új kanült kaptam a vállamba. Már nem tudnak hol szúrni. Inkább ne szúrnának sehol. Most nagyon sok infúziót kapok. Ma itt volt Lilla - csak röviden, biztos ment tanulni - Barbi, Szasza és Evelyn. Apámnak nem mondtak este se semmit a vírusfertőzésről. Csak annyit, hogy a látogatás után csinálják a gégemetszést. Ez megint valami szadizás, hogy ne tudjak rendesen pihenni. Mostanra ennyit. Csak tudnám apám miért ment el olyan gyorsan és miért volt olyan nyugodt. Ez tud valamit. Én inkább alszom és holnap reggel majd meglepődnek, hogy milyen új cső van bennem.

Ezt most itt apám írja, mert én nem lennék rá képes. Engem Ákosnak hívnak 19 éves vagyok és normálisan éltem egészen október végéig. Nem sokkal előtte jöttünk össze Barbival és kerek volt a világ. Egy szerdai napon belázasodtam és fájt kezem, lábam. Pénteken már mozogni sem tudtam és Lilla nővérem segítségével kórházba kerültem. Vizsgálgattak és elküldtek MR vizsgálatra is de sokat nem tudtak megállapítani. Egyik változat az volt, hogy agyhártyagyulladásom, a másik, hogy valami szervi bajom van. Elkezdődött az azóta tartó kórházi élet. Most a negyedik hétvégémet töltöttem bent. Mivel pénteken kerültem be, a következő napokban már nem sok dolog történt. A Neurológia Őrzőben feküdtem, gyenge voltam, beszélni sem tudtam. Hétfő reggelre összeomlott a légzésem, újra kellett, hogy élesszenek, amiért nagyon hálás vagyok. Ekkor kerültem át a mai helyemre az Intenzív Osztályra. Az agyamban jelentős túlnyomás lépett fel, mait egy cső kivezetésével vezettek le. Azóta sokat vizsgáltak, de nem igazán derült ki semmi ok. Azt hiszem az orvosok is a legjobb tudásukkal csak tapogatóztak. Lilla közben megtalálta egy régi kórházi ápolásom zárójelentését, ami 13 évvel ezelőtt volt. Azt ott leírtak nagyon hasonlítottak a mostani állapotomra. Ezt elemezve az orvosok egy műtétet javasoltak, kiszedték a berakott csövet és beépítettek egy söntöt, amivel párhuzamos ágat képeztek az agyvízet elvezető vezetékkel. Ezt 13-án csinálták. Igazán nem éreztem még a hatását. Az újraélesztéstől kezdve lélegeztetőgépen voltam, amit 14-én tudtam elhagyni. Sajnos a tüdőmben mindenféle váladék képződik és ezért, holnap gégemetszést csinálnak rajtam. Most itt tartok. Még nem tudok beszélni, nem tudom mozgatni a bal kezemet. A továbbiakról szeretnék folyamatosan beszámolni Nektek.